Ha valaki beszélgetett az óvodában - persze nem csak úgy simán, hanem kitartóan, többször figyelmeztetés ellenére is - akkor megkaphatta azt, hogy a kezét hátrakötötték a szék mögé, a száját meg bekötötték. Ezzel végül is betartották azt, hogy ütni nem lehet a gyereket. A sarokba állítás mindennapos dolog volt, a térdepeltetés már ennek egy következő fokozata volt. Ha közben nézelődött a gyerek, vagy netán beszélgetett, akkor akár időtlen-időkig ott maradhatott. Sokszor az vetett véget az egésznek, hogy elsírta magát a gyerkőc, az óvónő meg odahívta magához, és rákérdezett, hogy mit kell ilyenkor csinálni? - a gyerek meg persze készen volt a válasszal azonnal: Bocsánatot kérni, és megígérni, hogy többet nem lesz rossz...  

Ha valaki túl eleven volt, akkor akár órák hosszat az óvónők mellett ülhetett a padon, és kimaradt minden játékból.

Az iskolában már másabb volt a helyzet, ott előfordult néha ténylegesen is fizikai erőszak. Itt is a legkisebb büntetés a sarokba állítás volt. 

Ha nem bírt a nebulóval a tanár, sokat kotyogott, többszöri rászólás után is folytatta a huncutságot, akkor nagy eséllyel kiküldték az óráról - ha a tanár egyébként a békés fajtából való volt. Ha nem, akkor 'megszívta', jöhetett itt is a térdepelés. 

Mindennapos fegyelmezési módszer volt ekkoriban a hátra tett kézzel ülés. Ez nem büntetés volt, egyszerűen az izgés-mozgást megelőzendő találták ki. 

Ha valaki nem tanult, lusta volt, és fegyelmezetlen, akkor sokszor külön padba ültették. Ez volt a szamárpad. Ehhez nem kellett túl nagy dolgot csinálni, elég volt, ha nem igazán jöttél ki a tanárral, vagy valamiért unszimpatikus voltál neki. Jó módszer volt tőle az osztályból való kiközösítésre, a megbélyegzésre. 

Ha már több beírásod volt, amit szaktanártól kaphattál, akkor jött az osztályfőnöki. Ilyenkor már általában felhívták a szülőt is. No nem telefonon, akkor még a legtöbb családnak olyan nem volt, hanem anyukának, vagy apukának illett megjelenni az iskolában, és elbeszélgetni az ofővel... 

Ha ebből sem tanultál, akkor a következő lépés az igazgatói volt, ezzel már nem volt érdemes játszani, mert könnyen eltanácsolhatták az iskolából a nebulót.

Ezek inkább fegyelmezési módszerek voltak, de bővelkedett a kor nem igazán jó emlékű büntetésekben is. 

Itt se nagyon válogattak a tanárok, ha úgy adódott akár az egész osztály körmöst vagy tenyerest kapott. Ha elkaptad a kezed, annál rosszabb volt, kaptál még egyet.

Pofon, de minimum legyintés mindennaposnak számított. De volt olyan tanár, pontosabban tanárnő, aki nem fogta vissza magát, rendesen odacserdített a gyereknek, amelyik épp olyat tett, ami neki nem tetszett. Kedvvel használtak épp kézben lévő tárgyakat megdobáshoz, kiválóan céloztak, nyilván volt benne gyakorlatuk. Volt olyan tanár, amelyik a tanári asztaltól a hátsó padba krétával hibátlanul célzott. De használtak e célra akár kulcs csomót is, tollat, vagy könyvet, ami éppen kezük ügyébe került. 

Aztán ha hosszú volt a hajad, felkínálta magát valósággal, ha valami rosszat tettél - biztos hogy megráncigálta valamelyik pedagógus. Mint ahogy a füledet is. 

Az igazsághoz tartozik, hogy azoknál a tanároknál, akiknek az óráit szerettük - nem volt szükség fegyelmezésre, mert örültünk, ha részt vehettünk az óráin.  Tőle nem féltünk, de tiszteltük.   Amelyik veréssel fegyelmezett attól féltünk, és nem tiszteltük. Nem őt tiszteltük, hanem a vonalzót, a pálcát, vagy bármit amivel  verekedett.